Fontos állomás ez: eddig az otthon, az iskola védte, óvta, terelte tettben és gondolatban azon az úton, ahol az alapvető ismereteket, megszerezhetik, megismerhetik önmaguk lényegét és rácsodálkozhatnak a világ sokszínű szépségeire és nehézségeire. Ezeknek az ismereteknek a birtokában különbséget tudnak tenni helyes és helytelen között, választhatnak is közöttük. Az őket tanító felnőttek pedig felelősségük teljes tudatában arra törekszenek, hogy mindenkiből a legtöbbet, legjobbat hozzák ki, a legértékesebb tulajdonságok érvényesüljenek.

Hosszú, fárasztó folyamat ez, nem nélkülözi a sok tépelődést, olykor a csüggedést, és a reményt. A reményt arra, hogy a befektetett munka hozzásegíti a fiatalokat az örömteli, elégedett élethez, a biztos boldoguláshoz. 

Ezért készül hát az iskola, a szülő, a gyerek olyan nagy gonddal erre az alkalomra. Ezért teszi emlékezetessé, mert egy életen kíséri őket az átélt élmény.

Ehhez bizony a külsőségeik is hozzátartoznak: Ilyenkor az iskola épülete is ünneplőbe öltözik. A nyolcadikosok termét rózsaszirommal, virágokkal díszítik a tanáraik. Nemcsak látvány, de az illat is maradandó emlék.

A folyosón a korlát, a falak is virágdíszt kapnak. Az „elballagó” út is virággal van megszórva, ami jelképezi nemcsak a búcsúzást, de a vidámságot is. Búcsúztatják őket az itt maradt felnőttek, diákok, nagyok, kicsik egyaránt. A jókívánságok egész sora hangzik el. Ami nemcsak egy bevett szokás, hiszen a mai ember is hiszi azt, amit elődeink is, hogy a gondolatnak, a kimondott szónak ereje van. A gondolat megvalósul, de a feltétele a HIT. Hinni a jövőben, a jóban, a szépben.

Iskolánk minden dolgozója, diákja kívánja, hogy minden most elballagott diákot kísérje egy életen át az a hit, hogy szép a világ, jók az emberek. Mindez nem valósul meg azonban magától. Sokat kell tenni érte.