Dankó Pista muzsikus cigánycsalád leszármazottja volt, és már 15 évesen saját zenekara élén játszott. Döntő fordulat volt életében, amikor a költővel, Pósa Lajossal megismerkedett. „Ettől fogva nem is válik el a két név egymástól, és míg magyar nótát dalolnak a világon, addig mindig együtt emlegetik nevüket” – mondta róluk Móra Ferenc – „ A költő karjára vette a cigányt, és halálos holtáig el nem hagyta többet.”

Dankó rövid élete során több mint félezer dallamot, nótát komponált, amelyek a magyar nóta történetének egyik legnagyobb alakjává tették. A Dankó-nóta jelentősége túlmutat önmagán, hisz oly korban történt mindez, amelyben a magyarságunk megtartóereje volt a tét: Ady szavaival:

„Magyar Dankó Pista, áldjon meg az Isten,
Akinek a lelke elvágyódik innen,
Akit kerget, hajszol sóvár, beteg vágya,
Akinek a lelke magyar földön árva,
Megmenti, megtartja a te magyar lelked,
A te nagy bánatod, a te nagy szerelmed,
A te duhajságod, a te kacagásod…
Visszaadtál nekem egy vesztett világot.”

A kor legnagyobb színészei énekelték Dankó nótáit, és népszerűsége talán ennek is köszönhetően egekig repült. 1890-ben saját daltársulatot szervezett, járta az országot, Oroszországba is eljutott, az ország legkisebb szegletében is játszották dalait. Szomorú ellentmondás ugyanakkor, hogy mindezek ellenére, ő maga – a dallamvilágában gazdag lélek – többnyire szegénységben élt, és a sok nélkülözés a tüdővész halálos csíráját ültette el benne: még a negyvenötödik születésnapja előtt meghalt.

Temetésén – ötszáz dalát képviselendő – ötszáz cigányzenész kísérte sírjáig, egy egész ország szalutált holtában előtte. „Bölcsődben a koldus fiát ringatták, koporsódban, mint királyt kísérnek utolsó utadon.” – írta temetéséről Gárdonyi.

Emlékét kortárs írók és költők műveikben örökítették meg, életéről színdarab és film is készült, Pósa közbenjárására pedig szobrot is emeltek neki a szegedi Tisza-parton, egykori kedves kávéháza előtt.